A mai kereszténység hamis reményei
"Sok igehirdető nyíltan vagy inkább példálózva arról beszél, hogy (...) bár életünknek vannak nehezebb pillanatai, Krisztus jelenlétének és áldásainak valósága olyan lelki öröm, amely megszüntet minden fájdalmat. Egyszerűen nem szükséges belső harcainkkal, zavarunkkal küszködnünk: csak bízzunk és adjuk át magunkat neki, legyünk kitartóak és engedelmeskedjünk.
Ez a tanítás elhomályosítja a fájdalmas valóságot, hogy tökéletlen, gonosz világban élünk. Megtanít színlelni olyan érzéseket, melyekben csak a mennyben lehet részünk.
Ám nem mindenki képes belemenni ebbe a játékba: akik túl becsületesek a tettetéshez, azok folyton aggódnak hitük nyílvánvaló gyengesége miatt. "Miért nem vagyok olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint mások? - kérdik. -Valami bizonyára nincs rendjén a lelki életemmel." S ami még rosszabb, ezek az őszinte emberek gyakran éretlenebbnek tűnnek, mint felületes társaik, az életük pedig kevésbé vonzónak, mint azoké, akik ügyesen színlelnek. A gyülekezetekben inkább azokat a tagokat értékelik, akik meggyőző módon keltik a kiegyensúlyozottság illúzióját: minden kereszténynek ilyennek kellene lennie.
Minden ember - különösen az érettebb személyiségek - életének felszíne alatt el nem múló fájdalom van. Ugyan lehet semmibe venni, elkendőzni, megmagyarázni vagy munkába ölni, azért még ott marad. Jó okunk van a fájdalomra, hiszen jobb világra teremtettünk, és amíg ez el nem érkezik, szüntelenül sóhajtozni fogunk utána. A lélek fájdalma nem neurózisra vagy lelki betegségre, hanem valóságérzékre utal. (...)
Az egyházra tragikus hatással van ez a széles körben elterjedt színjáték, amely hol felületes életvitelben, hol pedig túlzott érzelgősségben nyilvánul meg. Ahelyett, hogy só és világosság lennénk, teológiai vitákba keveredő, erőtlen farizeusok gyülekezete lettünk, akik kívül rekednek a társadalmon, mert nem hajlandóak őszintén megküzdeni a valóságos élettel. (...)
Belső nyugtalanságunkra ott a modern kereszténység gyógyírral kecsegtető üzenete: lehet megnyugvást találni. (...)
Mi több rajtunk múlik, hogy eljutunk-e a hőn áhított megnyugvásra. Megtanulhatjuk, hogy nagyobb hittel támaszkodjunk az ígéretekre, a bűnt besoroljuk jól kezelhető kategóriákba, majd kínos körültekintéssel elkerülhetjük azért, hogy bebiztosíthassuk a kívánt áldásokat. Kipróbálhatjuk az új elmélkedési formákat, és aktívabban részt vehetünk a gyülekezet életében és a bibliaórákon. Saját erőnkből eljuthatunk a lelkiségnek egy olyan fokára, ahol megszűnik az örökös fájdalom és küszködés. (...)
Természetesen nem mindenki ezt tanítja. De sokan igen, és még többen egyszerűen csak táplálják ezt a reményt, akár úgy, hogy nem osztják meg őszintén küzdelmeiket, akár úgy, hogy nem veszik komolyan a másokét. Valóban nagy a csábítás, hogy távol tartsuk magunktól azokat a problémákat, amelyekre nincsenek kész válaszaink. Könnyebb azt hirdetni, hogy kevesebb lelkigondozásra és több engedelmességre van szükség, mint belemerülni az élet zavaros részleteibe..." (Dr Lawrence Crabb, pszichológus)
